Gondolkodtam rajta egy darabig megírjam e ezt a történetet vagy inkább ne. Végül arra jutottam megírom, hátha mások is tanulnak belőle valamit. Én tanultam. Több dolgot is. Tapasztalatokat is szereztem, jót és rosszat is. Régóta figyelem a  Magyar Tengerimalac-védő Egyesület munkáját, egy ideje már besegítek amiben tudok, most hétvégén azonban a közepébe csöppentem az eseményeknek. Részt vettem az első mentésen, ami talán a legnehezebb, és egyben legfontosabb feladata egy állatvédő egyesületnek. Ám sajnos a törvények (jelenleg) nem igazán segítenek, ugyanis amíg nem sérül meg egy állat ténylegesen (mondhatnám, hogy amíg nem folyik vér) addig a hatóságoknak nincs igazi joga beavatkozni. Itt nem folyt vér (szerencsére), de mégis azt kell mondjam állatkínzás történt, hiszen a malacok étlen-szomjan, egy pisis kartondobozban éltek. Ki tudja mióta... A jó hír, hogy már az Egyesület gondozásában vannak, megkezdődött felerősítésük, idővel pedig igazi, szerető gazdihoz kerülnek majd.

Kezdeném az elején, bár egy kicsit talán hosszadalmas lesz, ezért elnézést kérek, de ki kell írnom magamból mindent, hogy ezután is ugyanolyan erővel, lelkesedéssel tegyem, amit csak tudok a malackák érdekében!

Az egész ott kezdődött, hogy péntek délelőtt egy fiatal lány látott néhány hajléktalant egy csepeli közért előtt, amint egy nagyon koszos papírdobozból tengerimalacokat árusítanak a tűző napon. Nem volt módja, lehetősége, hogy akkor elhozza őket, ám szerencsére annyit megtudott tenni, hogy lefényképezte őket és a képet számos Facebook csoportban megosztotta. A közösségi médiának hála a történet nagyon gyorsan (percek alatt) rengeteg emberhez eljutott, én is felfigyeltem rá és az Egyesülethez is befutott néhány bejelentés. 

Szerencse volt a dologban, hogy Csepelen lakik egy önkéntese az Egyesületnek, aki bár egy műtét után lábadozott, mégis a pihenést megszakítva, órákon át keresgélte a hajléktalanokat és a magukkal hurcolt állatokat. Én egy másik kerületben lakok, de elég ismerős vagyok Csepelen, így feltettem néhány csepeli adok-veszek csoportba a hirdetést, és néhányan látták is őket. Ám mindig odébb álltak... Délelőtt és délután is végig lett járva minden olyan helyszín, amit lehetségesnek véltünk, de sajnos nem lettek meg....

Bevallom nagyon elkeseredtem, hiszen a tengerimalacoknak néhány órás rágásmentes idő is nagyon soknak számít. Nem véletlenül hívjuk őket rágcsálóknak, folyamatosan rágcsálniuk kell valamit (lehetőleg szénát). El sem tudtam képzelni mi lesz ezekkel a szegényekkel étlen-szomjan... 

Szerencsére emiatt nem aludtam jól, így elég hamar a tudomásomra jutott másnap reggel, hogy a hajléktalanok megint a közértnél árusítják az állatokat. Telefonálgatás kezdődött az Egyesület berkein belül, hogy egyikünk mielőbb a helyszínre menjen. A párom teljesen be lett sózva, pedig ő csak akkor ébredezett, indultunk. Az autóból még telefonáltam néhányat pl. a Kispesti Állatvédelmi Járőrszolgálat egyik kedves munkatársával beszéltem, hogyan történhet az elkobzás. Elmondta, hogy a jelenlegi törvények szerint elkobzásra a helyi jegyzőnek csak akkor van lehetősége, ha sérülés, vagy konkrét kínzás történik. Ez nem minősült annak. Amit megtehettünk volna az maximum annyi, hogy iratunk egy lemondó nyilatkozatot a hajléktalanokkal. Erre nem volt mód, hiszen félő volt, megint tovább sétálnak... Csak annyi időm volt, hogy felkapjak egy zacskó szénát, aztán be a kocsiba, és irány Csepel.

Innen is (megint) szeretném megköszönni annak a  csepeli hölgynek a segítségét, aki minden szombati házimunkát félretéve, az ebéd főzését félbehagyva lement a közérthez, hogy addig szóval tartsa a bandát. Ez nem ment, de igazi kis nyomozóként szegődött a nyomukba, és amíg mi úton voltunk, folyamatosan tájékoztatott merre menjünk. Elmondása alapján ez idő alatt a hajléktalanokból álló banda minden "jóismerősnél " megállt egy korty borra,  és mindenki összevissza taperolta szegény rémült állatokat. 

Letelepedtek egy sétáló utcában és ez megint szerencse volt, ugyanis két csepeli járőr közterületen való italfogyasztása miatt próbálta büntetni őket. A mi nyomozó hölgyünk (kérésemre) megállította a rendőröket és vázolta nekik az állatkínzásról szóló törvényt. A rendőrök (akiknek szintén köszönöm) ott tartották őket, vagy legalábbis azokat, akik a malacok dobozát cserélgették egymás közt. Sajnos az egyik nőszemély megneszelt valamit a készülő eseményekből, és egy üveg bort a hóna alá kapva, elszaladt a legkisebb malaccal.

Na ekkor értünk a helyszínre, és itt jöttem rá, hogy semmilyen beszéddel nem készültem... Igyekeztem nem elmondani amiket valójában gondolok, csak az számított, hogy mielőbb a malacokkal a karomban indulhassunk hazafelé. Az egyik járőr segítségével alkudozásba kezdtem az egyik szószólóval, akiből dőlt a pia szag... Elmondta, hogy kapták a malacokat, valakitől, aki megunta őket. Ők beakarták cserélni a közértben kannás borra, de a szemtelen (ő nem ezt a szót használta, de azt nem írom ide) eladók nem fogadták el ezt a fizetési formát. Mondtam adja ide őket legyen olyan kedves, hiszen nem jó nekik az utcán élni, ebben a koszos dobozban, étlen -szomjan. Az egyik férfi odakiáltott jók lesznek ezek még pörköltnek. No komment..

Tisztában vagyok vele, hogy nem szabad pénzt adni az ilyen embereknek, hiszen félő, hogy akkor ezután is jó pénzszerzési formának tartják majd. De nem volt mit tenni... A rendőr javaslatára adtunk néhány száz forintot és angolosan távoztunk a helyszínről.

Gyorsan bepattantunk a kocsiba, a koszos dobozba betettem némi szénát, amibe rögtön belebújtak, ölembe fogtam a dobozt és indultunk. Mielőtt a férfi rájön rossz üzletet csinált, és visszakéri őket. Az egyik malacka nagyon félt, belebújt a csurom pisis rongyba, a másik azonban nagyon érdeklődő volt. Alaposan megvizsgált engem, én pedig megsimogattam és mondtam neki, hogy mostmár minden rendben lesz. Azt hiszem hitt nekem, mert békés szénázgatásba kezdett, majd lefeküdt. 

Hazaérve rögtön tiszta ketrecbe kerültek, mivel a doboz olyan szinten pisis volt, hogy még az én nadrágomat is átáztatta. No komment... Ez is. Na szóval betettük a kis soványkákat a ketrecbe, tettem alájuk forgácsot, szénát. A forgácstól először tartottak kicsit, szerintem ilyesmivel még nem találkoztak. De kis idő után izgatottan jöttek-mentek, kotorásztak benne. Szénázgatni kezdtek, aminek nagyon örültem. Folyamatosan lestük őket, hiszen külön ketrecbe nem tudtuk tenni őket, és mivel mindketten ivarérettek, félő volt, hogy valami akció lesz. Nem lett. Legalábbis ameddig nálunk tartózkodtak, hogy előtte volt-e, az majd pár hét múlva derül ki. Reméljük, hogy nem, mert Juliska (így neveztük el a kicsi lányt) még nagyon fiatal, pár hónapos, illetve eléggé alultáplált, néhány csontja tapintható. Egy vemhesség hatalmas kockázat lenne a számára.

Mivel Jancsika (vagy inkább Jánoska, a vérmérséklete miatt :P) megérezve a konyhából jövő zöldség illatot elég lármás visításba kezdett, ezért kaptak néhány karika répát is. Többet nem lehetett, mert a székletük sem tűnt a legjobbnak. 

Az Egyesület székhelyére vittük délután a párosunkat, akik eddigre már ettek-ittak, pihengettek is, kicsit berregtek is egymásra. Korábban is vitatkozhattak már, ugyanis szegény Juliska füle igencsak meg volt cakkozva. Gondolom a kis hely, az éhezés, és az, hogy ivarérettek nem a legjobb dolgot hozta ki belőlük. No comment. Megint.

Az Egyesületnél bár így is rengeteg malac vár gazdira, mégis jó helyre kerültek. Kis előzetes vizsgálat történt, Jánoskának sajnos mozgó tetvei voltak, így őt és emiatt Juliskát is azonnal kezelni kellett. No meg persze egy ideig távol lesznek a többi malackától.

Nem voltam teljes mértékben megelégedve az eredménnyel, hiszen a harmadik malackát  elvesztettük. Később felmerültek hírek, hogy a Blahánál láttak egy hajléktalant egy malackával a vállán koldulni. Bíztunk benne, hogy a harmadik csepeli malacka az, de sajnos (pedig többen is megnézték) nem voltak már semerre. Volt, aki megpróbálta megvenni, de a férfi azt mondta nem adja egyelőre el, mert így többen adakoznak neki. No comment. Sokadszorra...

Azzal már nem is törődtem, hogy voltak néhányan (kommentelők), akik tolvajnak neveztek, azt állítva elloptam egy hajléktalan utolsó vagy talán egyetlen barátját... Ezt sem szeretném kommentálni, ha ez rablásnak számít (bár rendőr is volt a helyszínen), akkor bűnös vagyok. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy itt sok mindenről volt szó, de barátságról biztosan nem... 

Az vigasztal, hogy végre valami tényleg hasznosat tudtam tenni, olyat aminek ITT és MOST volt/van eredménye. Jobb körülmények közé került két kis ártatlan állat, akik kis rehabilitáció után örökbefogadhatóak lesznek, és végre megtudják majd milyen az igazi barátság.

Kár, hogy az emberek nem olyanok, mint az állatok. Az állatok sosem akarnak megváltoztatni senkit. Velünk akarnak lenni, és kész. Nem szabnak feltételeket a barátságnak, hanem úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk. Meghallgatják a panaszainkat, megvigasztalnak, ha bánt valami, és csak egy kis kedvességet kérnek cserébe.

Bill Watterson

Szeretnék még egyszer mindenkinek köszönetet mondani, aki bármilyen formában segített: a páromnak, aki semmivel sem törődve, ébredés után, azonnal öltözött és tettre kész volt. Apukámnak, aki kölcsönadta autóját a fuvarhoz, anyukámnak, aki szeretgette a kis menekülteket, répával kényeztette őket. A Kispesti Állatvédelmi Járőrszolgálat munkatársának, aki hasznos tippeket adott, a csepelieknek, akik figyelték merre vannak a malacokat áruló emberek, annak a csepeli hölgynek, aki semmit sem kérve, azonnal segített és fél órán át követte a hajléktalanokat. A csepeli rendőröknek, akik igyekeztek a helyszínen tartani őket. És természetesen a Magyar Tengerimalac-védő Közhasznú Egyesületnek, akik munkájukkal segítik a bajba jutott tengerészeket. Utoljára pedig hagy köszönjem meg a négyéves unokahúgomnak, aki kis időre találkozott a malacokkal, elmeséltük neki hogyan kerültek hozzánk, és ő azt mondta nagyon büszke ránk és elfogja mesélni az óvodában, hogy nem szabad rossz körülmények között tartani állatokat, hanem szeretni kell őket.